III.

– Nagyon tapintatos voltál – mondta Patricia Holm.

– Talán bizony nem? Hisz ha nem lettem volna az, meg se hívtak volna löncsre. Elmulasztottam volna a finom kaviárt, a kiváló majonéz-salátát, a pazar száraz pezsgőt és sok mindent, ami a gyomromat fölötte lelkesíti. Ezen kívül azért is maradnom kellett, mert kíváncsi voltam Stride hajójának beosztására és pontos helyszínrajzára.

– És vacsoraidőre már régen úton lesz, a Luxor meg versenyt fut vele…

– Nem, ha jól ismerem Abdul Osmant. Mert az arcát rendbe hozták ugyan a doktorok, de a lelkében olyan sebhely maradt, ami nem igen gyógyul meg soha. Már régen terveztem, hogy Laurával megismerkedem valahogyan, de ez a baleset mindent megkönnyített.

– Azt hittem, pihenni fogunk… – szólt Patricia, de az Angyal csak mosolygott. Azután bement a szállóba, hogy megkeresse Smithson Smithet.

Smithson Smith a Tregarthen-hotel igazgatója volt. Templar szívesen tartózkodott a hotelben, mert Smithson Smith a legfrissebb helyi híradónak számított.

– Jó napot, Mr. Templar! Mivel szolgálhatok? – kérdezte Smithson Smith.

– Adjon egy pint sört. Ha megittam, még kettővel hozhat. És egyet saját magának.

– Ha nem haragszik, én inkább este iszom. Most csak fél három van. Hol volt délelőtt?

– Átugrottam Trescoba – felelte az Angyal és száját elvette a söröskorsótól.

– Ó, akkor biztosan látta a yachtokat is – lelkendezett a szállodás –, ugye milyen szépek?

Simon bólintott.

– Csodálkozni fog. Az egyiken löncsöltem is.

– Abdul Osmanén?

– Nem. Galbraith Stride-én. De Osmanét is láttam. Hosszú utat tett meg, amíg ideért.

– Említettem a levelemben, ugye – mondta Smithson Smith –, hogy Abdul Osman nevét már korábban is hallottam. Azt hiszem, ő az az ember, akit néhány évvel ezelőtt arcának mindkét felén megbélyegeztek.

Az Angyal arca jámbor csodálkozást árult el:

– Csakugyan?

A másik bólintott.

– Valóságos mese. Könyvet írhatna róla. Egy angol csinálta, ámbár ez csak úgy hírlik, mert sohasem fogták el. Abdul Osmannak Keleten különböző gyanús érdekeltségei vannak, kábítószereket, fegyvereket csempészett, és a lánykereskedelemtől sem riad vissza. Cairóban nagy házat vitt, amiből arra következtetek, hogy dúsgazdag ember. Egy éjszaka Abdul Osman eltűnt. Nem untatom?

Smithson Smith rettenetesen félt attól, hogy valakit untat. A kérdésre az adott alkalmat, hogy Templar szeme két fiatalemberre tévedt, akik éppen most érkeztek a hallba. Nyugodt, jómodorú fiatalembereknek látszottak, de arcuk sápadt és karjuk föltűrt ujjú ingük alatt könyöktől felfelé fehér volt.

– Dehogy is untat – mondta Templar és a szálloda felé fordult. – És mi történt azután?

– A rendőrség sokáig kereste. A sivatag szélén találták meg, a sofőrjét valaki fejbe ütötte, maga Abdul Osman eszméletlenül hevert a kocsiban. Valaki tüzes vassal az arcának mindkét felére bélyeget sütött.

– Kegyetlen munka! – mondta az Angyal.

– Egy arab szó volt az egész és azt jelentette, hogy mivel foglalkozik Osman. Valami megbecstelenítő kifejezés. Nyom nem maradt a tettes után…

Az egyik fiatalember felállt és elhagyta a hallt. Amikor a küszöbhöz ért, megbotlott és végigvágódott a földön. Megpróbált lábra állni, de nem tudott. Úgy látszik, megrándította a bokáját.

Smithson Smith átszólt a másik asztalhoz:

– A barátja megrándította a lábát. Nem segítene rajta?

A fiatalember felállt és az Angyal asztalához lépett:

– Azonnal segítek neki – mondta és elsietett.

Simon megfigyelte, ahogyan eltávozik, azután megkérdezte a szállodást:

– Ők is itt laknak a hotelban?

– Igen, itt.

– Régóta?

A kérdést csak ötletszerűen tett fel.

– Igen – felelt Smithson Smith és szemét a fiatalembereken pihentette. – Már legalább két hete. Nem sokat tudok róla. Naphosszat távol vannak, azt hiszem, fürdővendégek. Egy kosárra való törülközőt visznek magukkal, az ember azt hinné, egész ezredet kell vele megszárítani.

– Nem nagyon fogta meg őket a nap – jegyezte meg az Angyal halk hangon, mint aki csak magában beszél. Azután gépiesen felemelte a poharát, majd megint letette. A sérült lábú fiatalember társa vállára támaszkodva visszafelé jött.

– Buta dolog ez, ugye? – kérdezte Smithson Smithet, aki részvéttel bólintott.

– Ne hívjak orvost? – kérdezte udvariasan.

– Fölösleges. Majd hidegvizes borogatást teszek rá.

A háromlábú kompánia bement a házba és eltűnt az egyik hallba nyíló ajtó mögött, ahol a szobájuk volt. Simon körülményesen fészkelődött a helyén és cigarettára gyújtott. Smithson Smith meg folytatta megkezdett anekdotáját, de az Angyal egy szót sem hallott belőle. Agya lázasan dolgozott, kínos gonddal illesztette össze azokat a kis jeleket, amelyek számára minden beszédnél többet mondtak, és amelyek megértésének már annyiszor köszönhette az életét. Gyakran tévedett, sokszor jutott hamis nyomra, de az egy százalék valószínűséget sem hagyhatta figyelmen kívül. Olyan ember volt, akinek élete mindig úgyszólván borotvapengén táncolt.

Néhány perc múlva, mint akit hirtelen új gondolat szállt meg, felugrott helyéről és párducszerű lépésekkel indult a hallból nyíló ajtó felé, amely mögött a fiatalemberek eltűntek.

Simon Templar megragadta az ajtó kilincsét és hirtelen mozdulattal felrántotta. Az a fiatalember, aki sérült barátjának segített az imént, csaknem kizuhant a hall padlójára.

– Jöjjön csak vissza, testvér – mondta az Angyal kedvesen. – Jöjjön csak és igyék valamit!

A fiatalember elvörösödött és szája gyönge mosolyra rándult:

– Azt… azt hiszem, megbotlottam az imént…

– Hát persze, hogy megbotlott – hagyta rá az Angyal.

– Whiskyt kérek szódával…

– Sört kap! – mondta Templar és saját poharát nyújtotta a fiatalember felé, aki csak egy yardnyira állt tőle. – Igya ki ezt!

A fiatalember elsápadt:

– Nee… nem szeretem… a sört.

Simon szabadon maradt öklével hatalmas csapást mért a fiatalember szájára, aki hátratántorodott:

– Ezt azonnal jelentem a rendőrségnek! – fakadt ki, de az Angyal csak mosolygott.

– No, rajta, lássuk a rendőrséget. Először is csak egy rendőr van a szigeten. Ő az egész rendőrség. De okosabb volna, ha előbb megkérdezné Abdult, hogy akarja-e a rendőrséget? Mert lehet, hogy nem nyeri meg a tetszését ez a terv. Most takarodjon és ha nem akarja, hogy betörjem a pofáját, hozzá ne nyúljon még egyszer a sörömhöz!

Aztán fülön ragadta a fiatalembert és kipenderítette a hallból. Smithson Smith kidülledt szemmel figyelte az eseményeket és egy kukkot sem értett belőlük. Csak annyit tudott, hogy olyan hotelban, amely csak valamit is ad a hírnevére, hasonló jelenetek nem fordulhatnak elő.

– No de Mr. Templar! – kiáltotta megbotránkozva. – Itt nem lehet így viselkedni. Attól tartok, hogy el kell majd hagynia a szállodát!

Templar felelet helyett megragadta karját és leültette, azután maga is visszaült az asztalhoz. Egy légy kerülgette a poharat és hol itt, hol ott szállt le az asztalra. Azután visszatért a pohár szélére és befelé kezdett mászni. Nem tudni, a hőség volt-e az oka, vagy a szomjúság, de a légy egészen a sör felszínéig mászott. Az Angyal érdeklődő arccal figyelte. Smithson Smith nem tudta ugyan, hogy mit néz, de szintén tanúja lett a készülő kis tragédiának.

A légy a várható élvezet örömére már előre dörzsölte lábacskáit és megmosta “kezét” a sárgás lében. Azután óvatosan körülnézett és szívókáját a sörbe süllyesztette.

Két vagy három másodperc múlva mozdulatlanná vált. Aztán anélkül, hogy egyetlenegyet is rugdalt volna, hátára fordult és valamennyi lábát az égnek meresztette…